Azt hiszem, még tartozom azzal, hogy a nemrég emlegetett himpelléreket bemutassam. Éged Elemérrel kezdem, mert ez valamivel könnyebb feladat. Ezt a fickót, akinél jóval kisebb gazembereket is fellógattak már, bő másfél évtizede ismerem. Amikor oszlásnak indult a Sztrájk nevű banda, amiben doboltam, egyszer csak ott álltunk ketten Balogtibivel, és néztünk hülyén egymásra, hogy akkor most mi legyen. Akkor említette meg Tibi, hogy volna neki egy basszer ismerőse, próbáljuk meg talán vele továbbvinni a lángot.

No, úgy látom, valami kapitális rendszerhiba folytán sikerült beregelnie, sőt, még írnia is ennek a himpellérnek. Először azt gondoltam, szólok BraviumAdminnak, hogy törölje, de aztán kaján vigyorral megszemléltem a szavazatokat és a hozzászólásokat, amik Csiklan Dani művész úr zöngeményeire érkeztek, és úgy döntöttem, jó lecke lesz neki ez a megmérettetés, és azt fogja szolgálni, hogy végre felfogja, hol is van az ő helye a Nagy Koordinátarendszerben, és körülbelül milyen távolságra leledzik a művészete mondjuk a József Attila-díjtól.

Végre, hogy bejutottam!
Na, hát kérem szépen, először is jónapot kívánok, én lennék a Csiklan Dániel, közelebbi ismerőseimnek Dani, de ezeket a közeli ismerősöket nőalakban tessenek elképzelni. Merthogy a nők miatt lettem én költő, nem tagadom én azt egy percig sem, ugyanis a nők szívéhez a költészeten meg más ilyen romantikus dolgokon át vezet az út, mint amilyen például a naplemente, de mivel én naplementét nem tudok nekik csinálni, de verseket annál inkább, hát inkább költő lettem, ha értik, mire gondolok.

Végül mégis elárultam ennek a himpellérnek a honlapom elérhetőségét. Sok értelme nem lett volna titkolózni, hiszen, ha sokat neteznek, akkor előbb-utóbb még az olyan balfékek is megtanulják kezelni a keresőt, mint Csiklan Dani. Másrészt pedig meg akartam neki mutatni valamit:
– Csak nézz a monitorra! – szólítottam fel. – Minden pixel foglalt, még görgetni is kell. Látod, sehol sem férnének el a verseid.
– De kár! – sóhajtott lehangoltan, ám kisvártatva ismét föllelkesült. Előkapott egy koszlott füzetet, és a kezembe nyomta:

Ugye, megmondtam? Máris kezdődik!
Röviddel ezelőtt becsöngetett hozzám Csiklan Dani. Gondolom, kialudta a szombati bulit, és így alkalmassá vált arra, hogy megkeresse a postaládámat, ezáltal megtudja, hanyadikon lakom. Valami számítógépes problémáról nyekergett, ami átmenetileg megnyugtatott, mert így nem kényszerültem rá, hogy beengedjem az ingatlan területére, hanem én voltam az, aki látogatást tettem kies bérleményében.

– Te, nem kéne már itt rendet rakni? – kérdeztem néhány azonosítatlan tereptárgy megkerülése után.

Ma reggel olyat műveltem, amit már nagyon régóta nem. Elindultam vásárlani a teszkóba. Hóttegyedül. Hóttnyugodtan. Akkor még nem sejtettem, miféle társas jellegű megpróbáltatásoknak leszek kitéve. Félúton azonban összefutottam egy hálistennek rég nem látott haverommal, Csiklan Danival, aki nehezen tudta volna titkolni, hogy momentán szerfölött derűs szemléletmód jellemzi az Élethez való hozzáállását. Bár az is igaz, hogy meg sem próbálkozott a titkolózással, sőt, szemlátomást azon volt, hogy az egész emberiséget a keblére ölelje, de ha mást nem, hát fajunk jelesebb női képviselőit. Minderre pedig az szolgáltatott okot számára, hogy éppen egy hosszúra nyúlt szombati buliról tartott hazafelé, amely eseményen a házigazda láthatóan nem fukarkodott a folyékony öntudattal.

Tegnap, amikor betértem kedvenc pénzintézetembe, csodálkozva tapasztaltam, hogy új piktogramokat ragasztottak ki az ajtóra. Fagyi áthúzva. Kutya áthúzva. Mobiltelefon áthúzva.
Az álmélkodásomra az adott okot, hogy ezen ábrák az ajtón belül szerepeltek. Kérdém is a hajadont, midőn a pénztárnál sorra kerültem:
– Mondja, kisasszony, mikor bővítették a profiljukat fagylaltárusítással?

Felnéz, mérsékelten értelmes tekintetét rám függeszti, az ajkai enyhén szétnyílnak. Én meg ütöm tovább a vasat: